Sziasztok! A következő interjúban az egyszemélyes Kurushimi no mise DSBM bandával ismerkedhettek meg. {Totyi}
Kérlek mutasd be magad. Ki áll a Kurushimi no mise mögött? Mit lehet rólad tudni? Persze csak ha szeretnél mesélni magadról.
A Kunomise projekt egy egy-személyes projekt ami életem legsötétebb korszakában született meg. A dalok személyes élményekből és mentális állapotokról szólnak, mindegyik dal és album az életemnek egy nagyobb korszakát jelképezi.
Mikor kezdtél el zenélni? Mikor fogtál először gitárt a kezedben?
2019-ben kezdtem el úgy nyitogatni a szárnyaimat zeneileg ekkor is fogtam először hangszert, még basszeron, de hamar rá kellett jönnöm hogy inkább a multi – instrumental irányba szeretnék indulni, és így mindent megtanultam egy alap szinten.
Mikor találkoztál először a black metállal?
A bátyám mutogatta még nagyon fiatal koromban a Mayhem-nek a Deathcrush EP-jét szóval már nagyjából általános iskolás korom óta hallgatom a genret-t.
Milyen zenekarok voltak a legnagyobb hatással rád?
Mindig is az early Leviathan demo albumok voltak az inspirációm fő forrásai, de később megismertem Deadlife-ot aki hatalmas behatással volt rám, és később miatta is indultam el a DSBM vonalon.
Mikor indult útnak a Kurushimi no mise? Mesélnél egy kicsit róla?
A projekt maga 2023-ban indult el, először még ambient projektként, mert olyan helyen laktam ahol nem nagyon volt kivitelezhető a zene amit mindig is csinálni akartam. A projekt maga egy nagyon fontos oldalamat határozza meg. A zenék hangulat központúak: elszigeteltség, mentális mélységek, belső feszültség és az ebből fakadó őszinteség formálja őket. Sosem arra mentem hogy technikailag jó és hallgatható legyen, hanem arra, hogy azt az adott korszakot a hátam mögött tudhassam.
Mi fogott meg a depresszív black metálban, hogy azt kezdtél játszani?
Leginkább az őszinteség fogott meg, a tudat hogy vannak emberek akik hasonlóan éreznek mint én.
Mik inspirálják a zenéd? Gondolok itt filmre, versre, festészetre. Vagy csak simán ez a nyomorúságos világ?
Igazából több minden inspirál, de nem konkrét sztorik, inkább hangulatok. Nagyon közel állnak hozzám Dosztojevszkij könyvei. Az a fajta belső vívódás, amit leír, az emberi lélek mélye, a bűntudat, az elszigeteltség ez mind olyan dolog, amit zeneileg is közel érzek magamhoz. Ugyanígy Van Gogh festményei is inspirálnak. Nem művészettörténeti szinten, hanem érzelmileg. Az a feszültség, az a nyers, őszinte energia, ami a képeiben van mintha nem csak látvány lenne, hanem állapot. Valahogy ezt keresem a zenében is. De őszintén szólva a legnagyobb inspiráció maga a világ szürkesége és a kilátástalanság érzése. Az a monoton, nehéz levegő, ami körülvesz minket. Az üresség, a csend, az elszigeteltség.
Tudnál mesélni egy kicsit a felvétel folyamatairól? Mennyire jönnek könnyen az ihletek a zenéhez? Mi az amit a legjobban szeretsz benne?
Sose volt úgy konkrét pillanat amikor leültem volna csak úgy megírni egy számot, mindig volt egy pont amikor úgy éreztem hogy csak hangszeren keresztül tudom kiadni és átadni azt a dolgot amit mások “érzésnek” hívnak. De én nem tudtam neki nevet adni.
Melyik a kedvenc saját kiadványod? Ha lehetne választani melyik mutatnád meg, hogy na ez én vagyok?
Nagyon nehéz választani az albumok közül, mert igazából mindegyik engem jellemez mint emberileg mint a teljes érzelmi világomat. De ha választanom kell, akkor a legutóbbi albumom a Requiem of the Abyssal Veil az ami igazán én vagyok, ez volt az a nyers hang amit mindig el akartam érni a legelejétől kezdve.
Milyen célokat szeretnél elérni a zenélésben? Ha vannak egyáltalán ilyen ambícióid.
Céljaim úgy relative nincsenek, mert egy olyan műfajban alkotok ami nem “közismert” és társadalmilag sem igazán elfogadott. Rengeteg ember írt már nekem hogy, nagyon átérzi a zenémet és segít neki feldolgozni azt amit érez. És én ennyivel bőven megelégszem.
Mivel töltöd a szabadidőd, ha éppen nem zenélsz?
Dolgozom, élem a hétköznapi életem, próbálok túlélni ebben a rendszerben. A maradék időben olvasok, zenét hallgatok, néha csak gondolkodom. Nem túl izgalmas, de talán pont ebből a monotonitásból születnek a dalok. Nem nagyon választom szét a zenét a szabadidőtől. Akkor is inspirációt keresek, amikor épp nem írok.
Mik tervek a jövőre nézve? Dolgozol most teljes albumon?
Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi időben, hogy mi is legyen ennek a projektnek a sorsa, de mindig zsákutcába jutottam ott, hogy mindig lesz valami, amit ezáltal fel tudok dolgozni. Ha nem is a depresszív metál keretein belül, hanem más formában. Igen, jelenleg is dolgozom egy albumon, ami a “Silhouettes Drown Beneath Pale Heaven” névre hallgat. Talán ez az egyetlen olyan anyag, ami az eddigiektől teljesen elrugaszkodik. Hangzásilag még mindig black metal, de sokkal atmoszférikusabb és letisztultabb. Kevésbé a nyers dühre épít, inkább egyfajta hideg, lebegő ürességre. Nem annyira a konkrét fájdalomról szól, mint inkább a kiüresedésről. Arról az állapotról, amikor már nem tombol benned semmi, csak egy halvány, fakó égbolt alatt állsz, és nézed, ahogy minden lassan eltűnik körülötted. A dalok lassabban építkeznek, több teret hagynak a csendnek, a visszhangnak. Talán érettebb is, de közben személyesebb. Nem tudom, merre fog tovább menni a projekt, de egy dolgot megtanultam, amíg van bennem valami, amit nem tudok kimondani, addig a Kurushimi no Mise létezni fog akár ebben a formában, akár teljesen másban.
Köszönöm, hogy szántál ránk időt. További sok sikert.