Bizonyára minden hazai metalrajongó találkozott már egy Heavy Hungary poszttal. Sőt, a zenészek többsége valószínűleg már dobott is egy szívecskét, amikor szembejött vele a saját zenekaráról szóló bejegyzés a Facebookon. Na de ki áll valójában a portál mögött? Erre voltam kíváncsi és így született ez a kissé rendhagyó interjú.
(Géé)
Szia Ary! Örülök, hogy elfogadtad a felkérést. Úgy gondolom, hogy központi eleme vagy a magyar metal zene terjedésének. Szinte minden zenekar jöhetne neked egy sörrel, mert fontosnak tartod, hogy segítséget nyújts akár csak egy kis megosztással is. Ugyanakkor azon kívül, amit a Heavy Hungary oldalad legalján írsz magadról, nem sokat tudhatunk rólad. Remélem, ez most megváltozik.
Aki követ téged, az tudhatja, hogy mikor ismerkedtél meg a metal zenével. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?
Először is köszönöm a megkeresést! Ez életem első interjúja. 🙂
Az én korosztályom, akik az 1970-es évek közepén születtünk, a metal zenével tinikorunkban, a nyolcvanas évek második felében találkoztunk, persze első körben a külföldi bandákkal – részemről ilyen volt az Iron Maiden, a Helloween, a Kreator, a Sodom, a Bathory, a Motörhead, mellette rockosabb vonalról az AC/DC és a Guns N’ Roses – és csak azután jöttek a magyarok, természetesen a Pokolgéppel az élen. Vidéken nőttem fel, Dunaújvárosban, ahol nem igazán volt rockzenei élet, pláne nem metal színtér, amit ismerhettem volna gyerekként. Pedig mint azt később megtudtam, volt már a városban pár metal banda akkoriban, például a Scout nevű heavy metal csapat, ahonnan Pálvölgyi Laci (Akela) basszusgitáros 1988-ban az Ossianba került, arról nem beszélve, hogy az 1990-ben megalakult Akelában az énekes Katona Lacit leszámítva a teljes zenekar dunaújvárosi volt. 🙂
Persze általános iskolában nálunk is ment a kazetták cseréje, másolása, bárki felfedezett valami új zenét már dobta is be a közösbe. 1988-89-re én teljesen ráálltam a thrash metalra: Megadeth, Anthrax, Overkill, Slayer, Metallica, Testament, Kreator, Sodom, Annihilator, Sepultura, Mekong Delta, a legnagyobb kedvencem pedig a Voivod lett. Sci-fi és metal együtt, plusz Away földöntúli grafikái, mi lehet ennél jobb? 🙂 Magyarok közül persze a Pokolgép után az Akela és a Moby Dick volt akkor a kedvencem, mindkettőnek 1990-ben jelent meg az első lemeze és koncerteztek is Dunaújvárosban, tehát élőben is megtapasztalhattam. A hazai underground bandákat akkoriban még egyáltalán nem ismertem. Aztán beindult a Metal Hammer Hungarica magazin, amit minden hónapban az első betűtől az utolsóig kiolvastam és rengeteg jó zenét onnan fedeztem fel magamnak az évek során. Például, a Paradise Lost ’93-as Icon című albumát Szarka Joseph lemezkritikája alapján úgy vettem meg CD-n, hogy korábban egy hangot sem hallottam belőle és beigazolódott, hogy egy gothic doom-death metal mestermű.
A másik zeneforrás akkoriban a rádió volt nekem, Nagy Feró Garázs című műsora például, ahol főleg hazai bandákról hallhattál, vagy ott volt a külföldi lemezeket egy az egyben lejátszó A heavy metal kedvelőinek című adás minden héten, amit persze mindenki magnóra vett. A legnagyobb kalóz műsor volt a szocializmusban. 🙂 Dunaújvárosban szerencsére viszonylag korán, már a ’80-as évek végén elérhetők lettek a külföldi műholdas csatornák, köztük az MTV (Music Television) és a Headbanger’s Ball műsor. Ott láttam először a One zseniális klipjét a Metallicától.
Játszol valamilyen hangszeren, belekóstoltál valaha a zenekarozásba?
Sajnos azt kell mondjam, hogy nem, pedig voltak próbálkozásaim. Van egy akusztikus gitárom, ami régóta a sarokban porosodik. Sokat mondogattam a feleségemnek anno, hogy jó lenne megtanulni gitározni, zenélni kicsit kikapcsolódásként, és pár évvel ezelőtt születésnapomra vett nekem Nagyfi Laci (Omen) hangszerboltjában egy gitárt. Bele is vetettem magam lelkesen a gyakorlásba, de hamar rájöttem, hogy képtelen vagyok úgy lefogni egy akkordot, hogy a mellette lévő húrba ne nyúljak bele, túl vastagok az ujjaim. 🙂 Ennél jóval korábbi próbálkozásom a zenéléssel és a zenekarozással még középsuliban volt, amikor páran elhatároztuk, hogy csinálunk egy metal bandát. Nekem a dobos poszt lett leosztva úgy, hogy esélytelen volt, hogy valaha is lesz pénzem saját felszerelésre. Szerencsére már volt egy működő banda a suliban, régi Beatles- és Rolling Stones feldolgozásokat játszottak, és a próbatermük ott volt helyben, így az ő dobszerkójukat használva tudtunk mi is csörömpölni, de ennél tovább nem jutottunk.
Milyen stílust hallgatsz most?
Rock és metal vonalon szinte mindent. Hangulat függő. Főleg a thrash, death, doom, power és prog-metal, a metalcore jön be, amit viszont nehezen viselek, az a vásári folk metal és az opera-metal. A sok torzított riff mellett néha jól esik a füleimnek valami régi Beatles-, Rolling Stones-, Pink Floyd-album, vagy Ennio Morricone western filmzenéi, vagy Jean Michel Jarre klasszikus lemezei, de főleg a Queen zenéje, ami 11-12 éves korom óta hatalmas kedvencem. Amit a ’70-es években letettek az asztalra, az utánozhatatlan.
Hogyan keveredtél az újságírás világába? Csak szimplán zenerajongóként történt ez?
Valamikor 2002-ben a Headbanger lemezbolt tulajdonosa, Vörös Zoli (ő a gitáros Vörös Attila édesapja, illetve Vörös Gábor basszer tesója) kitalálta, hogy indít egy internetes metal magazint, híroldalt Headbanger MetalNews néven és ehhez kerestek embereket. Gondoltam, kipróbálom magamat és beküldtem egy írást, egy lemezismertetőt, az Ossian akkor megjelent új albumáról, és rögtön be is vettek a buliba. Teljes mértékben rajongóként csináltam a MetalNews-t, hétközben meló után és hétvégéken írtam folyamatosan a cikkeket, rengeteg új bandát ismertem meg, sok koncertre eljutottam ennek kapcsán, ami lehet kimaradt volna az életemből az írás nélkül. Hat éven át, 2008-ig, voltam tagja a csapatnak, amit Koncz Kata „Thinice” vezetett; főleg lemezkritikákat, könyv és filmajánlókat, koncertbeszámolókat írtam. Kedvencem a Stíluskalauz klipekkel rovat volt, saját találmányom, ahol 22 részben mutattam be az egyes metal alműfajokat az azt meghatározó külföldi bandák klipes dalaival illusztrálva.
Voltak persze vicces, és nem annyira vicces sztorik. Egy 2006-os Ossian lemezkritikám kapcsán Paksi Endre teljesen besértődött és persze belekeverte a Vörös-családot is az egészbe (Vörös Gábor évekig volt az Ossian basszusgitárosa), máskor meg a Mayhem Ordo Ad Chao lemezét tiportam túlságosan a földbe, oly annyira, hogy pár elvakult Mayhem-hívő képes volt bemenni a Headbanger üzletbe és veréssel fenyegetni az eladó srácot. Pechjére őt is Imrének hívták, mint engem, és rajta akarták leverni a 2 pontos értékelést. Egy hatos pakk sörrel tudtam csak kiengesztelni szegény srácot.
Interjúkat is készítettél?
Húsz évvel ezelőtt az interjúk 90%-ban még személyesen vagy telefonon készültek a riportalannyal, nem emailben, postafordultával. Annál viszont én visszahúzódóbb, introvertáltabb személyiség voltam, vagyok, hogy személyesen interjúkat készítsek, nem szívesen török be senkinek a személyes terébe. Másrészt azt gondolom, hogy egy jó interjúhoz az egyik elengedhetetlen feltétel, hogy felkészüljön az ember az interjúalanyból, és ne sablonos kérdésekkel fárassza az adott zenészt, amit az már ezerszer hallott és megválaszolt. Ehhez kevésnek éreztem magam.
A munkád során volt lehetőséged találkozni akkori nagy kedvenceiddel?
Koncerteken persze lett volna lehetőség a sajtóbelépőnek köszönhetően kedvencekkel találkozni, de mint mondtam, nem vagyok az a nyomulós fajta. Legtöbbször jobb, ha megmarad a távolság rajongó és zenész között.
Milyen volt akkor metal zenei újságírónak lenni, amikor még nem volt ennyire közösségimédia központú a világ?
Sose tartottam magam újságírónak, hiszen nem tanultam ezt a szakmát, mert persze ez is egy szakma. Vannak kivételek nyilván, akik azzá válnak a munkájuk során, lásd a hammereseket, Cselőt és Lénárd Lacit! Nekem szimplán közléskényszerem volt, van. Ha valami érdekesről, izgalmasról hallok, olvasok, akkor azt szeretem megosztani. Rengeteget olvasok, mindenféle témában, magazinokat, regényeket, történelmi könyveket, zenész életrajzokat. Komplett könyvtár van itthon. Szeretem a dokumentum- és természetfilmeket is.
A közösségi médiát próbálom eszköznek tekinteni. Az Internet első korszakát, a Facebook és társai előtti online világot szerettem igazán, mert az tényleg az információ- és tudásáramlásról szólt (legalábbis nekem). Azt gondolom, hogy a hazai zenei újságírásnak is adott egy lökést, hogy a nyomdaköltségektől megszabadulva és az online térbe költözve a kisebb fanzine-ek kinőhették magukat. Lásd példának a Shock! Magazint, ami anno fanzine-ként indult és az egyik meghatározó online rockmagazin lett belőle. A közösségi média totális térnyerésével ez már elkezdett a visszájára fordulni, szerintem. Hatalmas a digitális zaj az emberek körül. Ami szerintem különösen problémás, ha csak a zenei világot nézem, hogy rengeteg információ tűnik el naponta, válik semmivé, ami évekig elérhető volt az Interneten. Zenekari honlapok, webzinek, hírportálok szűnnek meg, ezzel együtt történetek, események vesznek el akár örökre, és ennek a helyét nem képes átvenni a közösségi média, ami szinte csak a mára koncentrál. Úgy látom, hogy az olyan nyomtatott fanzine-ek szerepe, mint például a hazai Tales Of The Morbid Butchers, újra egyre inkább felértékelődnek.
Van olyan korszak a magyar metal történetében, amit aranykornak neveznél?
Egy-egy korszak általában utólag válik aranykorrá. Erről Lemmy jut eszembe, aki azt írta az önéletrajzi könyvében az 1980-as Motörhead EP-ről az Ace of Spades album megjelenésének évében: “Viccnek szántam a kiadónál, hogy legyen a címe The Golden Years – később kiderült, hogy tényleg azok voltak az aranyidők (azt hiszem, hogy valahogy sejtettem, de tényleg).”
Az 1980-as éveket Magyarországon biztosan nem nevezhetjük a metal zene aranykorának. Nem tudom, ki mennyire van vele tisztában, de 1990 előtt mindössze 5 metal album jelent meg!!! Az első három Pokolgép és az első két Ossian nagylemez. Ennyi. Pedig zenekarokból már akkor sem volt hiány. Lemezkiadás szempontjából 1989-90 volt fordulópont. Megszűnt az állami Hanglemezkiadó Vállalat (MHV, később Hungaroton) monopóliuma, bejöttek Magyarországra a nagy, nemzetközi lemezkiadó cégek és beindultak a hazai magánvállakozások is, a metalnak pedig óriási közönsége lett itthon, volt tehát kereslet is. Ennek köszönhetően jóval több hazai banda kapott lehetőséget. Ebből a szempontból a ’90-es éveket nevezhetjük egyfajta aranykornak. Ekkor még voltak rendes turnék is (kb. ’95-96-ig), nem csak hétvégéken koncerteztek a zenekarok.
A ’90-es években olyan bandák indultak például, mint az Aebsence, Agregator, Ahriman, Blind Myself, CDT, Christian Epidemic, Dawncore, Ektomorf, Extreme Deformity, Gire, Intense Agonizing , Korog, Mood, Neck Sprain, Necropsia , Nevergreen, Replika, Sear Bliss, Stonehenge, Strong Deformity, Subject, Testimony, Wackor, hogy csak párat említsek. Minden korszakban születtek egyébként jó magyar lemezek az undergroundban. A 2000-es évek (2000-2019 közötti időszak) kiemelkedő albumait például Bali Dávid foglalta össze a Kisterem című könyvében.
A HangSúly Zenei Díj éveken át fontos szereplője volt a magyar metal életnek. Milyen volt az egész kezdeményezés kulisszái mögött lenni, és miért ért véget?
Az egész HangSúly díjat 2005-ben találtam ki, akkor már három éve csináltuk a MetalNewst és rengeteg jó hazai bandát ismertem meg általa, és azon törtem a fejem, hogyan lehetne felhívni rájuk még jobban a figyelmet. Közönségszavazást indítani nem lett volna értelme, mert az szimplán egy népszerűségi verseny (egy millió légy nem tévedhet, ugye). Ezért szépen megkerestem a többi online rock/metal magazin szerkesztőségét, hogy benne lennének-e abban, hogy évente egyszer mindenki összeírja, hogy adott kategóriákban (az év albuma, legjobb debütáló album, legjobb stúdióprodukció, legjobb lemezborító, az év koncertzenekara) melyik magyar metal lemezeket, zenekarokat díjazná. Amelyik banda a legtöbb szavazatot kapta, azt hirdettük ki a kategória nyertesének. A zsűriben résztvevő online magazinokon keresztül pedig nagyon széles közönséghez eljutott a végeredmény, a díjazottak névsora, ami jó promóció volt a zenekaroknak.
A mai napig jól esik egyébként, mikor zenészek, zenekarok egy-egy interjúban megemlítik a HangSúly díjat, hogy egyfajta erkölcsi elismerés volt számukra és új energiákat adott, hogy érdemes tovább csinálni, hogy észre veszik mások is, hogy jó az, amit létrehoznak. Erről szólt az egész. Hogy miért lett vége? 2005-től 2018-ig ment a HangSúly. Ez idő alatt jópár webzine megszűnt, persze jöttek újak is, de azt vettem észre, hogy folyamatosan fogy a zsűriben résztvevő szerkesztőségek száma, azon belül is néha csak 1-1 ember írt vissza, mondván, hogy a többiek nem hallgatnak magyar bandákat, illetve egyre tovább tartott mire ki tudtam préselni a szavazatokat. A befejezés egyik oka tehát az érdektelenség volt. A másik oka Kátai Tamás és a Thy Catafalque. 🙂 Bármelyik évben új albuma jelent meg a TC-nak, borítékolható volt, hogy megnyerik a szavazást, és ez rendben is volt így, mert tényleg kimagaslóan a legegyedibb, legváltozatosabb, leg-leg-leg magyar metal banda evör a Thy Catafalque. Viszont, ha előre tudod egy verseny végét, akkor már nem olyan érdekes és izgalmas, ugye?!
Milyen céllal hoztad létre a Heavy Hungary-t és hogyan látod a portál szerepét ma?
Már a HangSúly idejében folyamatosan gyűjtöttem, hogy milyen magyar metalalbumok jelentek meg adott évben, már csak amiatt is, hogy a szavazási időszakban legyen egy támpontja a zsűrinek. Azon kívül a HangSúlyhoz tartozó facebook oldalon év közben, két szavazási időszak között elkezdtem megosztani különböző cikkeket magyar bandákról, hogy ne álljon üresen a fb-oldal addig sem, aztán arra gondoltam, hogy ezt lehetne egy szinttel komolyabban is csinálni. Mikor a HangSúly végleg lezárult, utána jó másfél évig tervezgettem ennek a megvalósítását, közben persze agyaltam, hogy mi legyen az oldal neve, amit itthon és külföldön is megért mindenki. Az eredeti tervek szerint párhuzamosan magyarul és angolul ment volna a tartalom, de hamar rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nem lesz időm minden egyes cikkhez, bejegyzéshez angol nyelvű ajánlókat is írni, így azt elengedtem és 2020 végén aztán elindult a Heavy Hungary. Ez a portál egyrészt egy online jegyzetfüzet saját magamnak egy párhuzamos projekthez (lásd később!), másrészt egy promóciós felület a hazai zenekarok számára és egyben azoknak az online rock/metal magazinoknak, melyek még foglalkoznak a magyar színtérrel, írnak a magyar metal bandákról.
Cikkírást is terveztél az elején vagy egyszerűen csak egy helyre akartál mindent gyűjteni más forrásokból?
Egyszerűen csak mindent egy helyre akartam gyűjteni.
Mi késztet rá, hogy a mai napig ennyi időt szánj a zenei történések megosztására?
Ahogy korábban is említettem, közlési kényszerem van. 🙂 A külföldi bandákkal számtalan weboldal foglalkozik, én pedig akartam egy helyet az Interneten, ami csak a magyar bandáké, hogy a HangSúly öröksége se vesszen el teljesen. A Heavy Hungary portálon ráadásul egyenjogúság van, a legkisebb bandák, projektek is ugyanúgy helyet kapnak, mint a nagyobb, ismertebb zenekarok.
Nem hiányzik az aktív újságírás?
Az aktív újságírásnak azért komoly kötöttségei tudnak lenni, ha a folyamatos publikálás a cél. Amit a MetalNews-nál hat éven át csináltam, hogy gyakorlatilag folyamatosan születtek a cikkek, arra mai fejjel se időm, se energiám nem lenne már. A végén ott is azt éreztem, hogy elfogytak a szavaim a lemezismertetőkhöz, kimerült a forrás, kiégtem. Ezután kezdtem a Wikipédiára szócikkeket írni, mert kizárólag azzal foglalkozhattam, ami engem érdekel és persze a saját tempómban haladhattam, amikor épp kedvem volt hozzá. Például, a Sear Bliss szócikkét én hoztam létre és írtam meg a teljes sztorit 2008-ban, és próbálom azóta is karbantartani. A legjobb, hogy némelyik szócikk, amit kidolgoztam, megkapta a kiemelt minősítést a Wikipédia szerkesztőitől, mint a Blind Myself, vagy a Beatrice szócikke, illetve a Heavy Metal szócikkben a magyarországi fejezet. Sajnos a Wikipédiának is megvannak a maga korlátai: csak olyan zenekarokról maradhatnak fenn szócikkek, amelyek ismertté váltak. Az olyan csapatok, amik a nagylemezig sem jutottak el, nem kívánatosak a Wikipédián, pedig azért tudjuk, hogy van jó pár ilyen banda a hazai metal történetében. Épp ezért van egy extra-hosszútávú zenei projektem, amit több mint tíz éve kezdtem el, szépen sorban haladva először leírni az 1980-as években működött magyar metal bandák történetét, aztán a ’90-es éveket, majd a többi. Persze ez is a mindennapi munka és a család mellett íródik, időnként több éves kihagyásokkal, de egyszer a végére érek biztosan. Közel 400 bandánál tart a projekt jelenleg, közelítek a 2000-es évekhez. Amint az első két évtizedet lezártam kikerül a netre az anyag. A legnagyobb probléma a forráshiány, főleg a kisebb, demós bandák esetén. Épp ezért álltam rá arra is, hogy régi nyomtatott fanzine-eket gyűjtsek. Ha bárki megszabadulna a gyűjteményétől, bátran írjon a Heavy Hungary email címére!
Hallgatsz te is rendszeresen underground zenét?
Persze. A személyes Spotify gyűjteményemhez mostanában hozzáadott magyar lemezek például a Beton debüt albuma, az Orient Fall búcsú EP-je, illetve a Kyofu bemutatkozó anyaga. Minden egyes friss anyagba belehallgatok, ami felkerül a Heavy Hungary oldalára az „Új megjelenések” közé, vagy a „Friss magyar fém” lejátszási listámra Spotify-on. Már csak kíváncsiságból is. Persze van olyan, hogy egy dal után azt mondom, ez nem teljesen az én stílusom, vagy valami zavar benne (általában az ének), de esélyt mindig adok.
Szerinted mi az, ami miatt kevés zenekar tud kitörni az undergroundból?
Bárhogyan is nézzük, szinte csak underground van Magyarországon. A nagyobb rajongótáborral rendelkező bandák mind legalább 20 éve működnek, a közönségük életkora átlagosan 40 év körüli, ráadásul szinte csak azt a 3-4 bandát hallgatják, amit gyerekkorukban megkedveltek. Egy 40 körüli zenehallgató a legritkább esetben kezd el 20 éves vagy fiatalabb srácokból álló bandákat hallgatni, főleg idehaza. A fiatal metal bandáknak a kitöréshez a saját korosztályukat kellene megszólítania, de sajnos jól tudjuk, hogy fogy a magyar, minden újabb generációban egyre kevesebb gyerek van. Ez a magyar demográfia valósága. Az európai színtér megcélzása lehet a kiút, ami nagyon nagy meló, hiszen van konkurencia rendesen olyan országokból, ahol a metal nem az undergroundban próbál életben maradni, hanem akár a mainstream része. Lásd a skandináv országokat!
Van olyan zenekar számodra idehaza akik igazságtalanul alulértékeltek?
Nem tudnék konkrét nevet mondani. Sokszor nem csak a zenén múlik, hogy ki mekkora elismerést vív ki magának. Van, aki nem is vágyik a reflektorfényre, vagy a személyisége olyan, hogy nem egy igazán kommunikatív személy, nehezen alakít ki kapcsolatokat, elvan a saját világában. Aki pedig elismerésre vágyik, annak minden lehetséges platformon ott kell lennie, tolni a szekeret, hogy megismerjék a zenéjét, hogy eljusson azokhoz, akik értékesnek fogják tartani, amit csinál. Persze van, amikor maga a választott zenei stílus alap népszerűsége határozza meg, hogy meddig juthat el egy előadó, mikor fogja beverni a fejét a plafonba, ahonnan nincs feljebb.
Hogyan viszonyulsz a one-man projektekhez? Te is úgy látod, hogy a covid következménye, hogy egyre többen kezdenek bele?
Talán elsősorban a technikai fejlődés következménye, hogy többen vágnak bele egymaguk a zenélésbe, hiszen akár otthon is komplett zenekari megszólalást tud összerakni ma már az, aki kiképzi magát. Ha épp nem játszol valamilyen hangszeren, akkor hangmintákból felépíted. Egyedül vagy, senki nem szólja le az elképzeléseidet, nem akarják megváltoztatni a véleményedet, azt csinálsz, amit csak szeretnél, amit te jónak érzel. Nem kell alkalmazkodni. A covid és a bezárkózás erre biztosan rátett még egy lapáttal. Mivel én nem zenélek semmilyen szinten, így csak találgatom az okokat. Remélem, azért nem fognak eltűnni a zenekari formációk!
Mi a véleményed a mai zenehallgatási szokásokról? Hiányzik a kazis időszak?
Különösebben nem izgatnak mások zenehallgatási szokásai. Tudom, a zenefogyasztás manapság egy gyorsétterem szintjén van. Nincs idő megemészteni, belemélyedni abba, amit hall az ember. A zenekarok többsége pedig alkalmazkodik ehhez és inkább kihoz egy EP-t 3-4 dallal, vagy akár egyesével mutatja be a friss számokat videóval megtámogatva, hogy jobban hasson. Annak azért örülök, hogy a metalzenekarok nagy része még ragaszkodik az album/nagylemez formához. Hogy ezek az albumok kézzel foghatóan is megjelennek-e vagy csak digitálisan az leginkább anyagi kérdés. Magam részéről a kedvenceim új lemezeit továbbra is megveszem CD-n. Van lejátszóm, hangfalaim otthon, hadd szóljon! A mindennapokban munka mellett persze én is a neten hallgatok zenét, leginkább Spotify-ról. Így kényelmes. A kazetták biztosan nem hiányoznak. Utáltam az egészet. 🙂 Megnyúlt a szalag, bekapta a magnófej, begyűrte, stb. Ha csak egy adott dalt akartam meghallgatni, akkor át kellett tekerni az egészet. Brrr, nem. Akkor már inkább az LP. Azt szerettem, de gyűjteményként iszonyat sok helyet foglalna.
Volták hálás pillanatai a munkásságodnak?
Amire talán a legbüszkébb vagyok az a Legnagyobb hatású magyar metal albumok listája, amit 2015-ben sikerült összehozni. Mindig is érdekelt, hogy maguk a zenészek, zeneipari szakemberek melyik magyar metal lemezeket tartják kiemelkedőnek itthon. Közel 200 embert sikerült rávenni, hogy vegyen részt ebben a kutatásban. Ennek kapcsán kért fel aztán a Moby Dick zenekar évekkel később, 2022 októberében, hogy a lista élén végzett Ugass kutya című lemezük CD-s újrakiadásához írjak egyfajta bevezetőt a bookletbe. Megtisztelő volt a felkérés. Legutóbb pedig a Watch My Dying tagjai emlegették fel egy Hammer-interjúban ezt a kezdeményezést, hogy a zenekar történetének legjobb pillanatai közé tartozik a Klausztrofónia lemezük harmadik helye a Legnagyobb hatású magyar metal albumok listáján.
Köszönöm, hogy megválaszoltad a kérdéseket. Örülök, hogy többet megtudhattunk arról az emberről akinek sok zenekar és projekt köszönettel tartozik. Kitartást kívánok!
Köszönöm szépen!